Kezdőlap » Hobbi » Miért nézzük a valóságshow-kat?

Miért nézzük a valóságshow-kat?

Végy egy házat, és körülbelül tíz embert. Nem kell, hogy tehetségesek legyenek. Sem okosak. Az nem árt, ha szépek, de ennél több erényt nem kell, hogy felsorakoztassanak az adott személyek.
Ha ezekkel megvagy, kamerázd be a házat, és hirdesd meg, hogy embereket keresel, akik vállalják, hogy adott esetben több százezer ember nézi őket, ahogy esznek, fürdenek vagy szeretkeznek. Felmerül a kérdés, hogy ugyan ki jelentkezne erre? Önmagában véve szinte senki, eltekintve pár szélsőségesen exhibicionista személytől. De ha az egészet versennyé teszed…
Ha bizonyos időközönként, népszerűségi alapon kiesik egy játékos, úgy már érdekesebb, lehet kedvencet választani, van kiért aggódni, izgulni. És már csak egy kellően motiváló főnyeremény kell, és özönlenek a játékos jelöltek.
Ez persze csak a valóságshow–k egyik vállfaja, még ha a legismertebb is. Alapvetően ez nem magyar találmány, nem nálunk vált először népszerűvé. A japán Kitani Takeshi, alias Beat Takeshi egyik filmje, a Battle Royal szolgált alapjául a valóságműsorok gondolatának, igaz, e film (és az alapjául szolgáló könyv) brutalitásának még a legveszélyesebb, szigetes–túlélős valóságshow – k sem érnek a nyomába. Az alaptörténet szerint negyven diákot, húsz fiút és húsz lányt raknak ki egy elzárt szigeten. Mindenki kap egy fegyvert, és egy parancsot: ölj. Ha a harmadik nap végére nem csak egy túlélő marad, mindenki meghal. És persze mindezt megfigyelik, vetítik a televízióban.
Sokkal visszafogottabb formája ennek az a műsor, mely egy maroknyi pályakezdő fiatal viszontagságait mutatta be. Itt még nem voltak huszonnégy órás megfigyelés alatt, kijárhattak a játék színteréül szolgáló házból, és a játék lényege az volt, hogy a nézők lássák, hogyan boldogulnak a munkaszerzéssel, a hétköznapokkal.
Aztán ez módosult arra, amit ma a magyar tévécsatornákon időről időre láthatunk.
Vajon miért ilyen hallatlanul népszerű ez a műfaj? Miért eshet meg, hogy idehaza egy ilyen sho nak alkalomadtán négy millió (!) fős közönsége van?
Talán a kíváncsiság az oka. Részben biztosan. Az ember eredendően kíváncsi, ez viszi egyre tovább, ez szüli a kutatókat, tudósokat. A válaszok keresése. De vagy egy „alantasabb” kíváncsiság is, egyfajta kukkolási vágy, melyet ezek a műsorok tökéletesen kielégítenek. És van még egy oka: ha a sokszor műveletlen, bárdolatlan viselkedésű, ostobaságokat cselekvő, ész nélkül üvöltöző „valósághősökkel” szembesül a néző, akkor kihúzza magát, és büszkén kéri ki magának, hogy micsoda viselkedés ez, miközben már epedve várja a következő verbális összecsapást a képernyőn (az ilyen műsorok játékosait szigorú szabályok kötik, melyek meghatározzák, hogy ha valamelyikük tettlegességre ragadtatja magát, azt azonnali hatállyal kizárják a játékból, és így elesik a fődíj megnyerésének lehetőségétől). Szóval talán arról is szó van, hogy a néző jobbnak, többnek érezheti magát a játékosoknál, főleg, hogy az ő szavazata dönti el, ki megy, ki marad. Nem csak, hogy jobbnak érezheti magát, de ezáltal egyenesen annak a zárt kis világnak az istenévé válhat, még ha ez egy politeista rendszer is, hisz több millióan szavaznak hétről hétre (legalábbis a televízió-csatornák szerint).
És, hogy kinek miért jó ez?
A néző szemszögét már megvizsgáltuk. A tévétársaság több felől is profitál: egyrészt a szavazatokból, melyek egy-egy „kiszavazás” alkalmával akár több százmillió forintot is jelenthetnek (ismét csak hozzátenném, hogy legalábbis, ha az adott tévécsatornák hozzávetőlegesen pontos adatokat közölnek a szavazatok számáról, ám ez közel sem biztos). Másrészt ezek a műsorok óriási nézettséggel futnak, mint már megjegyeztem, és ez az óriási nézettség a csillagos égig tornázhatja egy–egy reklám leadásának összegét. A reklámozónak az a jó, ha minél többen látják a reklámját, én nem ritka, hogy több millió forintot is kifizetnek egy „kiszavazóshow” reklámblokkjában lévő, húsz – harminc másodperces reklámidőért.
És persze a játékosok is jól járnak, mert bár idővel a legtöbben a feledés homályába vesznek, mégis, amíg tart a meg nem érdemelt siker és csillogás, addig nekik, még ha a fődíjat csak egyvalaki viheti is, mindig pénz áll a házhoz. Ez az Andy Warhol – féle „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár” iskolapéldája (ezt a kifejezést általában akkor használják, ha nyilvánvalóan rövid életű „médiasztárságnak” néz elébe a kérdéses személy).
És bár nyíltan egyre kevesebben hangoztatják, hogy figyelemmel követnének egy-egy ilyen szériát, a rekordnézettség mégis minden show-nál adott…

Kapcsolódó címkék...

Kapcsolódó címkék...

About Schmidt Dorina

A győri Széchenyi István Egyetemen végeztem. Imádok utazni, írni és borzasztóan sokat olvasni! :)

Ezt mindenképpen olvasd el!

Hogyan vásároljunk kutyát ?

A klasszikus alaphelyzetben a vásárló meglátogatja a kölykeit még szoptató anyakutya gazdáját, hogy kiválassza a …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.