Gyermeknevelési tedd-ne tedd

A legnagyobb bűn, amit a gyermekünkkel szemben elkövethetünk, az a hazugság. Biztosan sokan felhördülnek most, hogy „Miért hazudnék a gyerekemnek?”, de nem is hinnénk, milyen gyakran megtesszük, és ezzel mennyit ártunk. Az őszinteség, bár evidensnek tűnik, sokszor mégsem tetszik kivitelezhetőnek, s a szülő, akarva-akaratlan a hazugságba menekül, gondolván, ezzel jót tesz. Tévedés!

Vegyük azt az esetet, hogy páréves gyermekünk felteszi a kérdést, „Honnan jön a kisbaba?” Ilyenkor szokott apa-anya zavartan hadoválni a gólyáról, s szegény gyerek meglepve néz a szüleire, hogy most mi is történt?
Később, mikor már a gyermek nagyobb, szembesül azzal, hogy a kisbabákat bizony nem a gólya hozza… s eszébe jut, hogy akkor apa/anya miért mondta ezt?

Mondhatnánk, hogy na igen, de páréves gyermeknek a szexről beszélni?
Teljesen jogos, de. A gyerek nem hülye, csak kicsi. Korának megfelelő választ kell adni a kérdéseire, de semmiképp sem szabad hazudni neki -még ilyen ártatlan formában sem. Mit érezhet, amikor azt a két embert, akikben a világon mindenkinél jobban megbízik, akikre felnéz, hazugságon kapja? Nem kérdőjelezi-e meg, hogy akkor most mi is van, anya nem azt mondta, hogy hazudni csúnya dolog?
De, bizony hogy megkérdőjelezi. S ím, ezzel az ártatlan kis füllentéssel táptalajt adtunk a későbbiekben megromló szülő-gyerek kapcsolatnak.

A másik mumus – a doktor bácsi/néni.

Gyermekünket oltásra visszük. Felteszi a kérdést – fájni fog? A szülő rávágja, nyugtató célzattal , hogy nem, persze hogy nem. Pedig – mint tudjuk – a szuri bizony fáj. Nem nagyon, de épp annyira, hogy a gyermek meglepődjön, és elgondolkozzon, hogy is van ez? Anyu/Apu azt ígérte, nem fog fájni, és mégis fáj. Csalódik, s pont abban, akiben nem kellene csalódnia.
Mi a helyes? Mondjuk meg őszintén, hogy a szuri igenis fájni fog. Nem nagyon, csak mint egy kis csípés. Így a gyermek felkészül rá, nem éri váratlanul, s általában közli anyuval, hogy tulajdonképpen nem is fájt annyira.
Így megtanulja azt is, hogy bármi is legyen, jó vagy rossz, a szülei mindig őszinték vele, s ő is az lesz velük szemben – mert nincs ránevelve a hazugságra!

Apró hazugságok, füllentések, még csak nem is ártó szándékkal, de mégis, így nevelődik rá a legtöbb kicsi a hazugságra. Utána hiába mondjuk neki, hogy ne tegye, mert az csúnya dolog, a gyermek példaképei elsősorban a szülők, az ő viselkedésüket másolja. Ne várjuk el tőle, hogy ne tegyen olyat, amit mi is megtettünk vele szemben.

A másik hatalmas ne-tedd – a doktor mumussá tétele.

Vegyünk két tipikus esetet. A gyermek az asztalnál ülve nem akarja megenni az ebédet, vacsorát, hiába próbál meg az ember lánya mindent, ami lehetséges. Repülő ételek, csoki, és társai. Mérgében már azt mondja, egyél, mert szólok a doktor bácsinak, és szurit kapsz!
A második – a pár éves gyermek ismerkedik a szexualitásával, saját nemének sajátságaival. A szülő észreveszi, hogy a kicsi a nemi szerveihez nyúlkál, s felháborodva kiált fel „Ne nyúlkálj oda, mert jön a doktor bácsi és levágja!”

Az orvost nem szabad ellenségként beállítani, s rá hivatkozva ijesztgetni a gyereket! A ilyenekből lesznek az orvosi váróban, rendelőben hisztiző gyerekek, akikkel a szülő nem tud mit kezdeni, csak piros arccal, bocsánatkérően néz körbe a többi betegre, vagy az orvosra. Később pedig leszidja gyermekét annak „csúnya” viselkedése miatt. Pedig nem a gyermek tehet róla.
Célunk az legyen, hogy az orvost mint barátot állítsuk a gyermek elé, olyan emberként, aki segíteni szeretne rajta. Ne úgy nézzen rá, mint valami szadista mumusra.

Nem mellesleg, az ilyen „Jön a doktor bácsi, és levágja!” esetek következményei a szexuális zavarokkal küzdő, frigid, vagy impotens felnőttek. Ilyen esetben nem a rákiabálás a megoldás, hanem a tapintatos figyelemelterelés. Mintha észre sem vettük volna, oda se nézve szóljunk a gyermeknek, hogy nézze csak, ez vagy az milyen érdekes, vagy éppen kérjük meg, hogy segítsen valamiben. Így nem érzi magát „rajtakapottnak”, nem alakul ki benne a szégyenérzet, sem a bűntudat. Nem is követ el bűnt, csak felfedezi saját testét. Ugye, nem célja az egy szülőnek sem, hogy a gyermeke önértékelési zavarokkal küzdjön? Természetesen nem.

Célunk az, hogy egészséges gondolkodású, magabiztos felnőtteket neveljünk a kis porontyokból, a lelkibeteg, infantilis egyének helyett. Ennek alapköveit pedig már egész kis korban lerakhatja a gondos, odafigyelő szülő. Nem is hinnénk, milyen kevésen múlik – s mégis mennyi kárt okozhatunk a kis füllentéssel, vagy az álszemérmességgel.

Add Comment