Egészen az őskorig vezethető vissza a vonós hangszerek kialakulásának kezdete. Valószínűleg felhúzott íj képezhette az első húros hangszerek egyikét amit megfeszítettségének változtatásával bírtak rá különböző hangok kiadására. A második lépcsőben az íj eltűnt és helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek találták ki és készítették el. A húrokat egymás mellé helyezték és kulcsokkal rögzítették a nyakhoz így hangolhatóvá vált a hangszer.
Maga az hegedű Észak-Itáliában a 16. század közepe táján bukkant fel. Az akkori hangszerek nagyrésze azonban elpusztult és csak festményekről tudjuk hogyan is nézhettek ki.
Nagyrészük csak három húrt tartalmazott szemben a mai négy húros hangszerekkel. Egyes források szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a Medici-család részére a 16. század első felében. A Medicik kívánsága egy olyan utcai zenélésre is alkalmas hangszer volt ami elérte az akkori legnépszerűbb hangszer, a lant színvonalát. Amati kezdetben pengetős hangszereket épített és csak később kezdett kísérletezni a gambákkal, de mivel azok hangja igencsak gyenge volt szépségük ellenére így a jövőt egy újfajta vonós hangszerben látta. Megjelenése után gyorsan elterjedt Erupában.
A legrégebbi, még ma is egyben lévő “IX. Károly” becenevet viselő hegedű, Cremonában készült 1564-ben.
A 19. században újabb fejlődésen ment keresztül a hegedű bár a köztudatban úgy él, hogy semmi radikális változást nem eszközöltek csak finomabb eltéréseket. Ez persze nagyjából így is van.